Matt Corby - Resolution

http://www.youtube.com/watch?v=Nj4q4rfDcNw

Dátum: 2007. 10. 20.

Szívás az egész. Mégis minek próbálkozom? Ha nem találkoztam volna ma is Harryvel, fogalmam sincs, mit csináltam volna. Tisztán emlékszem az egészre. Az egész azzal kezdődött, hogy reggel apu rám szólt reggeli közben, hogy talán nem kéne ennyit ennem, és akkor nem néznék ki úgy, ahogy. Mosolyogtam és úgy tettem, mintha viccnek venném az egészet, de belül megtörtem. Bementem a fürdőszobába és percekig meredten bámultam a tükörképem. De hát mit is vártam? Minden nőiesség, minden szépség hiányzott belőlem. Kerek arcomban malacszerű, gusztustalan világoskék színű szemek pihentek, orromat mitesszerek hegye borította, arcomon most is lázfoltok virítottak. És a testem… az egész nem más, mint egy adag gusztustalan hájtömeg. Remegve vettem fel magamra egy hatalmas, babarózsaszín pulóvert, amit még anyutól kaptam. Aztán mosolyogva léptem ki a fürdőből, mosolyogva köszöntem el aputól, és mosolyogva léptem be az iskolába. Mosolyogtam akkor is, mikor úgy tettem, mintha nem hallanám a hátam mögül jövő beszólásokat, a testalkatomra tett megjegyzéseket. Egész nap lelkes voltam, mosolyogva rajzolgattam egyedül a szünetekben, rámosolyogtam az engem undorodva méregető osztálytársaimra. Rámosolyogtam a szemét azonnal elkapó Harryre, akivel sulin belül azóta sem beszéltem egyetlen szót sem. De hát mit is vártam? Én sem állnék szóba magammal, a dagadt különccel. Ő ráadásul a menők legmenőbbike, akiért minden lány odavan, és akinek minden fiú a haverja akar lenni. Velem pedig senki nem beszélt soha a tanárokon kívül, és ha mégis észrevettek, akkor bántó megjegyzéseket tettek rám. Mosolyogva mentem haza és ebédeltem meg, mosolyogva beszéltem apuval, és mosolyogva indultam el a parkba. A fűzfa alá leülve Harryre is rámosolyogtam, aki csak felhúzta a szemöldökét, és aggódva méregetett.

-                     Jól vagy?

Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol eltört a mécses. Nem mondtam semmit, de a mosoly egyszer csak lehervadt az arcomról, és szemeimet könnyek lepték el. Persze nem olyan finoman, halkan könnyeztem, ahogy azt a filmekben szokás. Nem, egyik pillanatról a másikra hisztérikusan bőgni kezdtem, zihálva vettem a levegőt, taknyom-nyálam összefojt, és eleve, egyszerűen szánalmasan festettem. Harry nem szólt semmit, csak szinte azonnal magához húzott, nem törődve azzal, hogy összekönnyezem/nyálazom/taknyozom a pulcsiját. Nem beszélt, csak szorosan átölelt, és ritmikusan simogatta a hátam. Percekig – ha nem órákig – ültünk így, csendben, egészen addig, amíg végre le nem nyugodtam kicsit. Ekkor eltoltam magamtól, és kutatni kezdtem a zsebemben zsepi után. Nem kérdezett semmit, hagyta, hogy én mondjam el magamtól. Illetve hagyta volna. De én nem tudtam neki mondani semmit. Hogy is mondhattam volna? Hogy mondja el azt az ember valakinek, ha napjának minden egyes másodpercében arra gondol, hogy mennyire is undorító ő? Hogy mondja el, ha attól függetlenül, hogy legszívesebben leordítaná mindenkinek a fejét, majd összegömbölyödve sírna egy csendes sarokban, mosolyt kényszerít az arcára, és megjátssza, hogy őt mit sem érdekli mások véleménye? Hogy mondhattam volna, hogy úgy éreztem, fuldoklom, mintha egy akváriumban lettem volna, egyes egyedül fulladozva a vízben, míg rajtam kívül mindenki más az akvárium előtt ácsorgott, és észre sem vették kétségbeesett tekintetemet, meg sem hallották a sikoltozásomat? Hogy mondhattam volna el, hogy anyám halála óta egyetlen mosolyom sem volt őszinte, hogy mondhattam volna el, hogy mennyiszer gondoltam arra, hogy feladom, kész, nincs értelme. Hiszen mindenkinek jobb lenne nélkülem. Nem tehettem. Ilyet az ember egyszerűen csak… nem mond.

-                     Bocsánat, én… csak összejött minden, apuval reggel anyuról beszéltünk, és aztán a suli, és csak… bocsánat, csak így jött ki belőlem.

-                     Mégis miért kérsz bocsánatot? Jézusom, Sammy! Ezért vagyok, nem? – mosolyodott el féloldalasan, de szemében láttam, hogy még mindig aggódott.

-                     Én… Köszönöm, Harry – bukott ki belőlem végül, majd kezemmel letörölve az arcomat sóhajtottam – És most mesélj. Mi van a szüleiddel?

-                     Hát… Meglepően nyugodt a hangulat otthon, mióta csak anyám van ott, és nem kell folyton a veszekedésüket hallgatnom. Nem hittem volna, de már én is kezdem belátni, hogy így jobb lesz.

-                     Na látod. Mondtam én – mosolyodtam el. És ez volt az a pont, mikor valóban úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Még ha nem is mondtam ki mit érzek, a sírással akkor is megkönnyebbültem. És ő ott volt velem, és nem rohant el, sőt, úgy tűnt, nem is bánja az egészet. Én pedig ismét elmosolyodtam, mert tudtam, éreztem: benne megbízhatok. És ez valami olyan volt, amit még soha nem éreztem.

http://www.youtube.com/watch?v=MA0EnWQ8Ds4

Ria mosolyogva intett a kávézóba belépő Alexnek, aki felé pillantott, majd szó nélkül bement a személyzeti öltözőbe lepakolni a cuccait. Ria megforgatta a szemét, majd visszafordult a vele szemben ülő öltönyös, jóvágású férfi felé. Sam unottan kérte el a soron következő vevőtől a pénzt, hűvös pillantása időről időre élesen villant a kávéfőző mögött álló Harry felé. Josh aznap nem ment be, azt mondta, fáj a feje. Ria a pult felé pillantott, miközben továbbra is mosolyogva bólogatott a férfinak, és végigpillantott Samen. Arca a szokásosnál is sápadtabb volt, világoskék, szinte fehér szemeiből hiányzott minden élet – bár ez megszokott volt. Hatalmas, fekete pulóvere úgy nézett ki, mint amit csak a leghidegebb napokon szoktak felvenni, ha kimennek a mínusz húsz fokba. De Sam a pulóver alatt két kardigánt, és egy hosszú ujjú felsőt is viselt. Ez a pulóver olyan hosszú volt, hogy leért a térdéig, pedig Sam közel sem volt egy alacsony termet. Három vastag pamutharisnyájára még rávett egy sötétzöld térdzoknit, kopott Martens bakancsában pedig nem volt cipőfűző. Magas copfba fogott rasztái rendezetlenül álltak szerteszét, füle mögött cigaretta pihent. Ria sóhajtott, majd ijedten pillantott a férfi felé, aki úgy tűnt, választ várt egy olyan kérdésre, amit ő nem is hallott. Bocsánatkérően nézett a férfi felé, és óvatosan csücsörítve megkérte, hogy ismételje meg a kérdését. Lelkesen válaszolt, majd visszanézett a pult felé, és Harryre pillantott. A fiún egy vékony, sötétzöld pulóver volt, ami remekül kiemelte zöldeskék szemeit. Világosbarna haja művészi összevisszaságba volt rendezve, markáns állkapcsa szorosan össze zárva, pillantása időről időre Sam felé tévedt. Ria megrázta a fejét, ismét bocsánatot kért a férfitól, majd apró, királykék táskáját felkapva bement a személyzeti öltözőbe, ott kikerülte a telefonját nyomkodó Alexet, majd bevonult az apró mosdóba. A táskából kivette a sminkcuccait, amik mindig nála voltak, gyorsan kihúzta még egyszer a szemét, hogy sötétkék pillantása drámaibb legyen, és feltett egy újabb réteget a rózsaszín, cseresznyeillatú rúzsából. Egy apró fésűvel végigszántott a haján, majd a tükörképére mosolyogva kilépett a mosdóból. Alex felnézett a telefonjából, és elvigyorodva felhúzta a szemöldökét.

-                     Na mi van, új arcot festettél magadnak, vagy mi? – kérdezte gúnyosan, de valahogy mégis úgy, hogy cseppet sem volt bántó.

-                     Nem mindenki születik tökéletes modellvonásokkal – vágott vissza Ria Alex kisfiús arcára célozva, mire az felnevetett.

-                     Hát igen, én kiválasztott vagyok – húzta fel a vállait megbánóan, mire Ria mosolyogva megforgatta a szemét, és kilépett az öltözőből. Alex meglepően profi előadó volt, és mivel minden este felléptek mindketten, sokszor egy-egy dalt közösen előadva, Ria sem érezte feleslegesnek magát. Valamint tisztában volt vele, hogy mennyire jól hangoznak (és nem mellesleg néznek ki) együtt, és feltűnt neki, hogy mióta Alex betette a lábát a kávézóba, a vendégek száma napról napra nőtt. Érdekes, többnyire nőnemű közönség gyűlt össze, de mit bánta ezt Ria, amíg énekelhetett, és ráadásul pénzt is kapott érte. Ezt nektek, lekezelő szülők! Ő márpedig akkor is megcsinálta!

-                     Szóval? – húzta fel a szemöldökét az öltönyös pasi.

-                     Tessék? – kérdezte Ria egyből, kizökkenve a gondolatai világából, ahol addig tartózkodott. Veszetten kezdett gondolkozni a férfi nevén, de egyszerűen nem jutott eszébe. Roger? Vagy Mark? Esetleg Steve? – Ne haragudj, elkalandoztam. Azt hiszem, tegnap nem aludtam ki magam eléggé.

-                     Nem, semmi gond. Csak azt kérdeztem, lenne-e kedved eljönni pénteken vacsorázni.

-                     Bocs, aznap moziba megyek – vonta meg a vállát Ria bocsánatkérően, és reménykedett benne, hogy a pasi veszi az adást. Nem vette.

-                     És szombaton? – húzta fel a szemöldökét, teljesen meggyőződve arról, hogy az ő férfias sármja legalább annyira elbűvölte Riát, mint őt Ria kacér kisugárzása, elbűvölő mosolya, és már-már természetfeletti szépsége.

-                     Aznap virágokat ültetek – mosolyodott el Ria szélesen, rájőve arra, hogy ez a pasi valószínűleg még soha nem volt lekoptatva – Bocs, most mennem kell – állt fel végül, majd minden további nélkül hátat fordított neki.

-                     Várj, a telefonszámod… - kiáltott utána a pasi, de Ria nem törődött vele, csak a pulthoz sietett, és Sam mellé állva megforgatta a szemét.

-                     A mocsok manapság egyre ragadósabb – mosolygott rá, mire Sam csak egy hűvös pillantást vetett felé – Bocs, de nekem most kell valami, ami kicsit erősebb, mint a kávé – nézett rá jelentőségteljesen, mire Sam a lábával hátrarúgott, eltalálva ezzel a mögötte levő hatalmas papírdobozt, jelezve, hogy ott megtalálja, amit keres. Ria lehajolt, majd kivett a dobozból egy üveg Finlandiát, és azzal bevonult az öltözőbe.

-                     Nem korai az még egy kicsit? – pillantott Alex a faliórára, ami kereken öt órát mutatott.

-                     Van, amikor nincs olyan, hogy túl korai – emelte felé az üveget Ria, majd mikor Alex pár másodpercnyi gondolkodás után megvonta a vállát és bólintott, elővett két üvegpoharat egy kisszekrényből – Akkor csirió – emelte fel a félig megtöltött poharát Ria, és odakoccintotta Alexéhez, aki csak biccentett, majd egy húzásra felhörpintette a pohara tartalmát. Ria egy pillanatig elgondolkozott, majd követte a példáját.

-                     És akkor ennyi egyelőre elég is lesz – vette ki Ria kezéből Alex az üveget – Majd később folytatjuk – vigyorodott el, mikor Ria felháborodottan nézett rá.

-                     Azt hittem, te a vicces srác vagy – rázta meg a fejét Ria csalódottan.

-                     Az is vagyok – húzta ki magát Alex, minek köszönhetően pólóján keresztül is látni lehetett dudorodó izmait – Vicces, de nem őrült. És éppen örülök, hogy szereztem munkát. Nem akarok máris másikat keresni.

Ria egy pillanatig elgondolkozva nézett rá, majd végül sóhajtva bólintott. Ő is tudta jól, hogy hülyeség lett volna a munkaidő kezdete előtt alig egy órával berúgni, de szórakozni akart. És ő nagyon ritkán nem kapta meg azt, amit akart. Kilépve az öltözőből látták, hogy Samnek nyoma veszett, és Harry egyedül próbálta tartani a frontot mind a kasszánál, mind a kávéfőzőnél. Ria és Alex összenéztek, majd Ria megvonta a vállát, és mosolyogva a kasszához lépett. Harry hálásan nézett rá, majd a kávéfőzőhöz lépve végre kicsit megnyugodhatott.

-                     Sam hova lett? – kérdezte Ria felé sem nézve.

-                     Kiment rágyújtani.

-                     És téged itt hagyott egyedül? – Ria hangjában szemernyi meglepődés sem volt, úgy tűnt, már hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz.

-                     Valahogy úgy – bólintott Harry szórakozottan. Ezután percekig nem szólaltak meg, csak csendben dolgoztak. Harry végül Ria felé fordult – Egyébként hogy kerültetek ti össze?

-                     Te most pontosan miről is beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Ria elvigyorodva – Bocs, kicsit gyors volt nekem az a témaváltás.

-                     Hát rólatok, hármatokról – pillantott felé Harry kérdőn.

-                     Ó, hogy úgy – nevetett fel Ria, majd kicsit elkomolyodott – Sam és Josh egy ideje együtt éltek, és mindketten itt dolgoztak, mikor én idekerültem. Mivel kijelentettem a szüleimnek, hogy én márpedig nem leszek, sem ügyvéd, sem orvos, sem bármilyen jól menő üzletember, hanem annak fogok élni, amit igazán szeretek, az éneklésnek, és ezt még teljesítenem is sikerült, a szüleim közölték, hogy jó, akkor ennyit a támogatásukról. Először csak nem kaptam pénzt semmire, azt hitték, ezzel majd jól megfognak. Hát, ha olyan anyagias és elkényeztetett lennék, amilyenek ők, akkor valószínűleg ezzel véget is ért volna az énekesi pályafutásom. De nem így történt, kitartottam, és mikor a szüleim rájöttek hogy ez vagyok én, és nem fogom meggondolni magam, egészen egyszerűen kiraktak otthonról. Ekkor jött a képbe Josh és Sam, akik mint mindig, le voltak égve, és lakótársat kerestek. Hát odaköltöztem hozzájuk. Ezek után, mivel nem mentem vissza a szüleimhez sírva könyörögve a szállásért, kitagadtak. Szóval már én is ugyanolyan árva voltam, mint Sam és Josh. Ennyi a történetünk.

-                     Wow – nézett fel Harry kissé döbbentem. Ria elnevette magát.

-                     Erre nem számítottál, mi?

-                     És… Sam és Josh hogy jöttek össze? – kérdezte Harry halkan, pár másodpercnyi csönd után. Ria megtorpant, kissé döbbenten nézett rá, majd mindeddiginél hangosabban felnevetett.

-                     Te… te azt hiszed… azt hiszed hogy ők… Nem, te jó ég, erről szó sincs! Ők csak barátok, vagy inkább, mintha testvérek lennének – nézett rá Ria láthatóan jól szórakozva – Ezt mégis honnan vetted?

-                     Hát… a múltkor Sam szájon puszilta, majd bevonultak az öltözőbe, te pedig azt mondtad Alexnek, hogy ne menjen be oda, mert ott most ők vannak…

-                     Te jó ég! Dehogy! Sam azzal a csókkal csak meg akarta döbbenteni Josht hogy kizökkenjen és lenyugodjon, utána pedig a lelkére beszélt a szobában. Nem hiszem el, te tényleg azt hitted hogy ők… - Riából újra kitört a nevetés, közben a fejét hátravetve dobta hátra a haját.

-                     Oké, szóval… - rázta meg a fejét Harry, próbálva visszatérni az eredeti témára – Szóval akkor ők… hogy lettek barátok?

-                     Ezt majd egy későbbi alkalommal megtudod – mosolygott rá Ria, miután az ajtón belépő Sam felé pillantott.