Matt Corby - Resolution

http://www.youtube.com/watch?v=Nj4q4rfDcNw

Dátum: 2007. 10. 20.

Szívás az egész. Mégis minek próbálkozom? Ha nem találkoztam volna ma is Harryvel, fogalmam sincs, mit csináltam volna. Tisztán emlékszem az egészre. Az egész azzal kezdődött, hogy reggel apu rám szólt reggeli közben, hogy talán nem kéne ennyit ennem, és akkor nem néznék ki úgy, ahogy. Mosolyogtam és úgy tettem, mintha viccnek venném az egészet, de belül megtörtem. Bementem a fürdőszobába és percekig meredten bámultam a tükörképem. De hát mit is vártam? Minden nőiesség, minden szépség hiányzott belőlem. Kerek arcomban malacszerű, gusztustalan világoskék színű szemek pihentek, orromat mitesszerek hegye borította, arcomon most is lázfoltok virítottak. És a testem… az egész nem más, mint egy adag gusztustalan hájtömeg. Remegve vettem fel magamra egy hatalmas, babarózsaszín pulóvert, amit még anyutól kaptam. Aztán mosolyogva léptem ki a fürdőből, mosolyogva köszöntem el aputól, és mosolyogva léptem be az iskolába. Mosolyogtam akkor is, mikor úgy tettem, mintha nem hallanám a hátam mögül jövő beszólásokat, a testalkatomra tett megjegyzéseket. Egész nap lelkes voltam, mosolyogva rajzolgattam egyedül a szünetekben, rámosolyogtam az engem undorodva méregető osztálytársaimra. Rámosolyogtam a szemét azonnal elkapó Harryre, akivel sulin belül azóta sem beszéltem egyetlen szót sem. De hát mit is vártam? Én sem állnék szóba magammal, a dagadt különccel. Ő ráadásul a menők legmenőbbike, akiért minden lány odavan, és akinek minden fiú a haverja akar lenni. Velem pedig senki nem beszélt soha a tanárokon kívül, és ha mégis észrevettek, akkor bántó megjegyzéseket tettek rám. Mosolyogva mentem haza és ebédeltem meg, mosolyogva beszéltem apuval, és mosolyogva indultam el a parkba. A fűzfa alá leülve Harryre is rámosolyogtam, aki csak felhúzta a szemöldökét, és aggódva méregetett.

-                     Jól vagy?

Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol eltört a mécses. Nem mondtam semmit, de a mosoly egyszer csak lehervadt az arcomról, és szemeimet könnyek lepték el. Persze nem olyan finoman, halkan könnyeztem, ahogy azt a filmekben szokás. Nem, egyik pillanatról a másikra hisztérikusan bőgni kezdtem, zihálva vettem a levegőt, taknyom-nyálam összefojt, és eleve, egyszerűen szánalmasan festettem. Harry nem szólt semmit, csak szinte azonnal magához húzott, nem törődve azzal, hogy összekönnyezem/nyálazom/taknyozom a pulcsiját. Nem beszélt, csak szorosan átölelt, és ritmikusan simogatta a hátam. Percekig – ha nem órákig – ültünk így, csendben, egészen addig, amíg végre le nem nyugodtam kicsit. Ekkor eltoltam magamtól, és kutatni kezdtem a zsebemben zsepi után. Nem kérdezett semmit, hagyta, hogy én mondjam el magamtól. Illetve hagyta volna. De én nem tudtam neki mondani semmit. Hogy is mondhattam volna? Hogy mondja el azt az ember valakinek, ha napjának minden egyes másodpercében arra gondol, hogy mennyire is undorító ő? Hogy mondja el, ha attól függetlenül, hogy legszívesebben leordítaná mindenkinek a fejét, majd összegömbölyödve sírna egy csendes sarokban, mosolyt kényszerít az arcára, és megjátssza, hogy őt mit sem érdekli mások véleménye? Hogy mondhattam volna, hogy úgy éreztem, fuldoklom, mintha egy akváriumban lettem volna, egyes egyedül fulladozva a vízben, míg rajtam kívül mindenki más az akvárium előtt ácsorgott, és észre sem vették kétségbeesett tekintetemet, meg sem hallották a sikoltozásomat? Hogy mondhattam volna el, hogy anyám halála óta egyetlen mosolyom sem volt őszinte, hogy mondhattam volna el, hogy mennyiszer gondoltam arra, hogy feladom, kész, nincs értelme. Hiszen mindenkinek jobb lenne nélkülem. Nem tehettem. Ilyet az ember egyszerűen csak… nem mond.

-                     Bocsánat, én… csak összejött minden, apuval reggel anyuról beszéltünk, és aztán a suli, és csak… bocsánat, csak így jött ki belőlem.

-                     Mégis miért kérsz bocsánatot? Jézusom, Sammy! Ezért vagyok, nem? – mosolyodott el féloldalasan, de szemében láttam, hogy még mindig aggódott.

-                     Én… Köszönöm, Harry – bukott ki belőlem végül, majd kezemmel letörölve az arcomat sóhajtottam – És most mesélj. Mi van a szüleiddel?

-                     Hát… Meglepően nyugodt a hangulat otthon, mióta csak anyám van ott, és nem kell folyton a veszekedésüket hallgatnom. Nem hittem volna, de már én is kezdem belátni, hogy így jobb lesz.

-                     Na látod. Mondtam én – mosolyodtam el. És ez volt az a pont, mikor valóban úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Még ha nem is mondtam ki mit érzek, a sírással akkor is megkönnyebbültem. És ő ott volt velem, és nem rohant el, sőt, úgy tűnt, nem is bánja az egészet. Én pedig ismét elmosolyodtam, mert tudtam, éreztem: benne megbízhatok. És ez valami olyan volt, amit még soha nem éreztem.

http://www.youtube.com/watch?v=MA0EnWQ8Ds4

Ria mosolyogva intett a kávézóba belépő Alexnek, aki felé pillantott, majd szó nélkül bement a személyzeti öltözőbe lepakolni a cuccait. Ria megforgatta a szemét, majd visszafordult a vele szemben ülő öltönyös, jóvágású férfi felé. Sam unottan kérte el a soron következő vevőtől a pénzt, hűvös pillantása időről időre élesen villant a kávéfőző mögött álló Harry felé. Josh aznap nem ment be, azt mondta, fáj a feje. Ria a pult felé pillantott, miközben továbbra is mosolyogva bólogatott a férfinak, és végigpillantott Samen. Arca a szokásosnál is sápadtabb volt, világoskék, szinte fehér szemeiből hiányzott minden élet – bár ez megszokott volt. Hatalmas, fekete pulóvere úgy nézett ki, mint amit csak a leghidegebb napokon szoktak felvenni, ha kimennek a mínusz húsz fokba. De Sam a pulóver alatt két kardigánt, és egy hosszú ujjú felsőt is viselt. Ez a pulóver olyan hosszú volt, hogy leért a térdéig, pedig Sam közel sem volt egy alacsony termet. Három vastag pamutharisnyájára még rávett egy sötétzöld térdzoknit, kopott Martens bakancsában pedig nem volt cipőfűző. Magas copfba fogott rasztái rendezetlenül álltak szerteszét, füle mögött cigaretta pihent. Ria sóhajtott, majd ijedten pillantott a férfi felé, aki úgy tűnt, választ várt egy olyan kérdésre, amit ő nem is hallott. Bocsánatkérően nézett a férfi felé, és óvatosan csücsörítve megkérte, hogy ismételje meg a kérdését. Lelkesen válaszolt, majd visszanézett a pult felé, és Harryre pillantott. A fiún egy vékony, sötétzöld pulóver volt, ami remekül kiemelte zöldeskék szemeit. Világosbarna haja művészi összevisszaságba volt rendezve, markáns állkapcsa szorosan össze zárva, pillantása időről időre Sam felé tévedt. Ria megrázta a fejét, ismét bocsánatot kért a férfitól, majd apró, királykék táskáját felkapva bement a személyzeti öltözőbe, ott kikerülte a telefonját nyomkodó Alexet, majd bevonult az apró mosdóba. A táskából kivette a sminkcuccait, amik mindig nála voltak, gyorsan kihúzta még egyszer a szemét, hogy sötétkék pillantása drámaibb legyen, és feltett egy újabb réteget a rózsaszín, cseresznyeillatú rúzsából. Egy apró fésűvel végigszántott a haján, majd a tükörképére mosolyogva kilépett a mosdóból. Alex felnézett a telefonjából, és elvigyorodva felhúzta a szemöldökét.

-                     Na mi van, új arcot festettél magadnak, vagy mi? – kérdezte gúnyosan, de valahogy mégis úgy, hogy cseppet sem volt bántó.

-                     Nem mindenki születik tökéletes modellvonásokkal – vágott vissza Ria Alex kisfiús arcára célozva, mire az felnevetett.

-                     Hát igen, én kiválasztott vagyok – húzta fel a vállait megbánóan, mire Ria mosolyogva megforgatta a szemét, és kilépett az öltözőből. Alex meglepően profi előadó volt, és mivel minden este felléptek mindketten, sokszor egy-egy dalt közösen előadva, Ria sem érezte feleslegesnek magát. Valamint tisztában volt vele, hogy mennyire jól hangoznak (és nem mellesleg néznek ki) együtt, és feltűnt neki, hogy mióta Alex betette a lábát a kávézóba, a vendégek száma napról napra nőtt. Érdekes, többnyire nőnemű közönség gyűlt össze, de mit bánta ezt Ria, amíg énekelhetett, és ráadásul pénzt is kapott érte. Ezt nektek, lekezelő szülők! Ő márpedig akkor is megcsinálta!

-                     Szóval? – húzta fel a szemöldökét az öltönyös pasi.

-                     Tessék? – kérdezte Ria egyből, kizökkenve a gondolatai világából, ahol addig tartózkodott. Veszetten kezdett gondolkozni a férfi nevén, de egyszerűen nem jutott eszébe. Roger? Vagy Mark? Esetleg Steve? – Ne haragudj, elkalandoztam. Azt hiszem, tegnap nem aludtam ki magam eléggé.

-                     Nem, semmi gond. Csak azt kérdeztem, lenne-e kedved eljönni pénteken vacsorázni.

-                     Bocs, aznap moziba megyek – vonta meg a vállát Ria bocsánatkérően, és reménykedett benne, hogy a pasi veszi az adást. Nem vette.

-                     És szombaton? – húzta fel a szemöldökét, teljesen meggyőződve arról, hogy az ő férfias sármja legalább annyira elbűvölte Riát, mint őt Ria kacér kisugárzása, elbűvölő mosolya, és már-már természetfeletti szépsége.

-                     Aznap virágokat ültetek – mosolyodott el Ria szélesen, rájőve arra, hogy ez a pasi valószínűleg még soha nem volt lekoptatva – Bocs, most mennem kell – állt fel végül, majd minden további nélkül hátat fordított neki.

-                     Várj, a telefonszámod… - kiáltott utána a pasi, de Ria nem törődött vele, csak a pulthoz sietett, és Sam mellé állva megforgatta a szemét.

-                     A mocsok manapság egyre ragadósabb – mosolygott rá, mire Sam csak egy hűvös pillantást vetett felé – Bocs, de nekem most kell valami, ami kicsit erősebb, mint a kávé – nézett rá jelentőségteljesen, mire Sam a lábával hátrarúgott, eltalálva ezzel a mögötte levő hatalmas papírdobozt, jelezve, hogy ott megtalálja, amit keres. Ria lehajolt, majd kivett a dobozból egy üveg Finlandiát, és azzal bevonult az öltözőbe.

-                     Nem korai az még egy kicsit? – pillantott Alex a faliórára, ami kereken öt órát mutatott.

-                     Van, amikor nincs olyan, hogy túl korai – emelte felé az üveget Ria, majd mikor Alex pár másodpercnyi gondolkodás után megvonta a vállát és bólintott, elővett két üvegpoharat egy kisszekrényből – Akkor csirió – emelte fel a félig megtöltött poharát Ria, és odakoccintotta Alexéhez, aki csak biccentett, majd egy húzásra felhörpintette a pohara tartalmát. Ria egy pillanatig elgondolkozott, majd követte a példáját.

-                     És akkor ennyi egyelőre elég is lesz – vette ki Ria kezéből Alex az üveget – Majd később folytatjuk – vigyorodott el, mikor Ria felháborodottan nézett rá.

-                     Azt hittem, te a vicces srác vagy – rázta meg a fejét Ria csalódottan.

-                     Az is vagyok – húzta ki magát Alex, minek köszönhetően pólóján keresztül is látni lehetett dudorodó izmait – Vicces, de nem őrült. És éppen örülök, hogy szereztem munkát. Nem akarok máris másikat keresni.

Ria egy pillanatig elgondolkozva nézett rá, majd végül sóhajtva bólintott. Ő is tudta jól, hogy hülyeség lett volna a munkaidő kezdete előtt alig egy órával berúgni, de szórakozni akart. És ő nagyon ritkán nem kapta meg azt, amit akart. Kilépve az öltözőből látták, hogy Samnek nyoma veszett, és Harry egyedül próbálta tartani a frontot mind a kasszánál, mind a kávéfőzőnél. Ria és Alex összenéztek, majd Ria megvonta a vállát, és mosolyogva a kasszához lépett. Harry hálásan nézett rá, majd a kávéfőzőhöz lépve végre kicsit megnyugodhatott.

-                     Sam hova lett? – kérdezte Ria felé sem nézve.

-                     Kiment rágyújtani.

-                     És téged itt hagyott egyedül? – Ria hangjában szemernyi meglepődés sem volt, úgy tűnt, már hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz.

-                     Valahogy úgy – bólintott Harry szórakozottan. Ezután percekig nem szólaltak meg, csak csendben dolgoztak. Harry végül Ria felé fordult – Egyébként hogy kerültetek ti össze?

-                     Te most pontosan miről is beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Ria elvigyorodva – Bocs, kicsit gyors volt nekem az a témaváltás.

-                     Hát rólatok, hármatokról – pillantott felé Harry kérdőn.

-                     Ó, hogy úgy – nevetett fel Ria, majd kicsit elkomolyodott – Sam és Josh egy ideje együtt éltek, és mindketten itt dolgoztak, mikor én idekerültem. Mivel kijelentettem a szüleimnek, hogy én márpedig nem leszek, sem ügyvéd, sem orvos, sem bármilyen jól menő üzletember, hanem annak fogok élni, amit igazán szeretek, az éneklésnek, és ezt még teljesítenem is sikerült, a szüleim közölték, hogy jó, akkor ennyit a támogatásukról. Először csak nem kaptam pénzt semmire, azt hitték, ezzel majd jól megfognak. Hát, ha olyan anyagias és elkényeztetett lennék, amilyenek ők, akkor valószínűleg ezzel véget is ért volna az énekesi pályafutásom. De nem így történt, kitartottam, és mikor a szüleim rájöttek hogy ez vagyok én, és nem fogom meggondolni magam, egészen egyszerűen kiraktak otthonról. Ekkor jött a képbe Josh és Sam, akik mint mindig, le voltak égve, és lakótársat kerestek. Hát odaköltöztem hozzájuk. Ezek után, mivel nem mentem vissza a szüleimhez sírva könyörögve a szállásért, kitagadtak. Szóval már én is ugyanolyan árva voltam, mint Sam és Josh. Ennyi a történetünk.

-                     Wow – nézett fel Harry kissé döbbentem. Ria elnevette magát.

-                     Erre nem számítottál, mi?

-                     És… Sam és Josh hogy jöttek össze? – kérdezte Harry halkan, pár másodpercnyi csönd után. Ria megtorpant, kissé döbbenten nézett rá, majd mindeddiginél hangosabban felnevetett.

-                     Te… te azt hiszed… azt hiszed hogy ők… Nem, te jó ég, erről szó sincs! Ők csak barátok, vagy inkább, mintha testvérek lennének – nézett rá Ria láthatóan jól szórakozva – Ezt mégis honnan vetted?

-                     Hát… a múltkor Sam szájon puszilta, majd bevonultak az öltözőbe, te pedig azt mondtad Alexnek, hogy ne menjen be oda, mert ott most ők vannak…

-                     Te jó ég! Dehogy! Sam azzal a csókkal csak meg akarta döbbenteni Josht hogy kizökkenjen és lenyugodjon, utána pedig a lelkére beszélt a szobában. Nem hiszem el, te tényleg azt hitted hogy ők… - Riából újra kitört a nevetés, közben a fejét hátravetve dobta hátra a haját.

-                     Oké, szóval… - rázta meg a fejét Harry, próbálva visszatérni az eredeti témára – Szóval akkor ők… hogy lettek barátok?

-                     Ezt majd egy későbbi alkalommal megtudod – mosolygott rá Ria, miután az ajtón belépő Sam felé pillantott.

Cat Power - Fools

http://www.youtube.com/watch?v=F2Jko4Ipdrs

Dátum: 2007. 10. 12.

Furcsa dolog történt ma. Visszagondolva magam sem tudom, hogy történt mindaz, ami történt. Az egész teljesen normálisan kezdődött, a suliban megint nem szólt hozzám senki – bár ez nem túl meglepő. Suli után egyből a parkba mentem, a vázlatfüzetemet a hónom alá csapva. De amikor oda értem, a megszokott helyemen, a fűzfa alatt már volt valaki. Először megtorpantam. A  fejébe kapucnit húzó alak elsőre kicsit ijesztőnek tűnt, de aztán ismét elindultam. Elvégre az az én helyem, minden egyes délután ott ülök, nem fogok holmi jött-ment miatt arrébb ülni! Így elindultam. Az alak – vagyis mint közelebbről megnézve kiderült, fiú – meg sem rezzent, mikor tőle alig egy lépésre leültem, és hátamat nekivetettem a fűzfa kérgének. Velünk szemben a kacsató csendes volt, szokatlanul csendes. Látszott, hogy vihar közeleg. Egy pillanatig furcsán néztem, majd a vállamat megvonva elővettem a jegyzetfüzetem, és mintha semmi különös nem lenne, folytatni kezdtem a félkész rajzomat. Halkan dolgoztam, belemélyedve a műbe, és nem foglalkozva a fiúval. De mikor végül, körülbelül fél óra elteltével kicsit felemelte a fejét, ezzel az arcát felfedve a kapucnija mögül, a ceruza megállt a kezemben. Egy percig szó nélkül néztünk egymás szemébe, majd elkapva a tekintetét fejét visszatette felhúzott lábaira. De én nem tudtam mozdulni. Továbbra is őt néztem, és annyira összezavarodtam, hogy azt leírni sem tudom. Miért van itt? Mi történhetett vele? És hogyhogy nem ment egyből arrébb, mikor meglátta, hogy én vagyok az? Megráztam a fejem, és igyekeztem kiszorítani az össze-vissza cikázó gondolataimat a fejemből, és a rajzomra koncentrálni. De mikor visszahajoltam a lap fölé, és kezembe vettem a ceruzát, a kezem annyira remegett, hogy még perceket kellett várnom, mire egyáltalán el tudtam kezdeni ismét rajzolni. És mindössze két perc telt el, mielőtt egy hatalmas fekete csíkot hagyva maga után megcsúszott a kezem, ezzel teljesen tönkretéve a már majdnem teljesen kész rajzot. Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig, majd sóhajtva behajtottam a füzetet, és törökülésbe helyezkedve bámulni kezdtem a kis tavat. Körülöttünk öreg nénik sétáltak egymásba karolva, és a legfrissebb pletykákat motyogva, fiatal párok csókolóztak a padokon ülve, kisgyerekek szaladgáltak, és harmincas éveiben járó, láthatóan pénzes nők kocogtak. Az ég egyre sötétebb volt, gomolygó, szürke felhők gyülekeztek a fejünk fölött. De engem nem érdekelt. A vázlatfüzetet és a ceruzáimat visszagyömöszöltem a színes oldaltáskámba, és államat a kezemre támaszkodva vizslattam Őt. Percekig meg sem mozdult, látszólag észre sem vette, hogy bámulom, de végül fejét felém fordítva felhúzta a szemöldökét. És akkor végre mást is láttam rajta mélyzöld szemein kívül. Például az alattuk ülő sötét karikákat. A megszáradt könnyektől az arcához ragadt, kócos haját.

-                     Mit bámulsz?  - vetette oda foghegyről, miután percekig meg sem szólaltunk. Összehúztam a szemöldököm, majd egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. Nem tudnám megmondani, hogy miért tettem, talán csak felébredt bennem a védelmező ösztön. Mindenesetre nem tudatosan csináltam.

-                     Baj van? – kérdeztem végül gondolkodás nélkül.

-                     Közöd hozzá? – hajtotta vissza a fejét a lábaira.

-                     Tudok valamit segíteni? – kérdeztem nem törődve a gorombaságával.

-                     Senki sem tud – motyogta a térdébe, de akárhogy is igyekezett, hangja kemény helyett inkább elveszettnek hangzott.

-                     Mi történt?

Percekig nem szólt semmit, de amikor már épp sóhajtva elfordultam, és ott akartam hagyni, hadd legyen egyedül, végül válaszolt.

-                     Anyámék beadták a válási papírokat.

A kis tó felé fordultam, aminek teteje most erősen hullámzott az erős széllökéseknek köszönhetően. Az eső szaga már odaért, és bármelyik percben kitörhetett a vihar. Pár pillanatig gondolkoztam, majd végül, mit sem törődve a következményekkel, megszólaltam.

-                     Anyám tavasszal öngyilkos lett.

Azonnal felkapta a fejét, szemei kikerekedtek a döbbenettől. Sejtettem, hogy meg fog döbbenni, elvégre akármennyire is az osztálytársam volt, nem tudott rólam semmit. Ahogy senki más sem abban a suliban. Senkinek nem mondtam el, hogy mi történt, sőt, tulajdonképpen még egyszer sem mondtam ki hangosan. Ahogy a szavak kicsúsztak a számon, mintha belőlem is kijött volna valami. A hónapok óta vállamat nyomó súly könnyebb lett, és szinte észre sem vettem, hogy forró könnyek folytak le az arcomon.

-                     Sajnálom, én… Nem tudtam.

-                     Senki sem tudta. És szeretném, ha ez így is maradna – tettem hozzá egy pillanatnyi habozás után, majd letöröltem a könnyeket az arcomról – És a válás… Lehetne rosszabb is. Az, hogy ők ezentúl külön lesznek, nem jelenti azt, hogy ne lennél tovább a gyerekük, vagy hogy ne szeretnének téged ugyanannyira.

Csak megrázta a fejét, majd lesütötte a szemét.

-                     Hé – tettem a vállára a kezem – Ennél már minden csak jobb lesz – mosolyodtam el halványan. Éppen akkor, mikor megéreztem az első esőcseppet az arcomon. Pillanatokon belül zuhogni kezdett, én pedig egy másodperc alatt a hónom alá kaptam a táskámat, mielőtt még a benne levő füzetek, bennük több évnyi munkámmal, eláztak volna.

-                     Nekem most mennem kell – pattantam fel, alig egy pillanattal azelőtt, hogy ő is feltápászkodott volna – De fel a fejjel, oké? Hidd el, csak idő kérdése, és minden jobb lesz.

-                     Sam – szólt utánam, mikor már pár lépésre voltam tőle – Lehetne, hogy ez köztünk maradjon?

Nem fordultam vissza, sőt, meg sem álltam, csak a kezemet felemelve intettem neki, és futni kezdtem, mielőtt még mindenem elázott volna.

http://www.youtube.com/watch?v=BoOXCBFVoQ8

Sam arca sápadt volt a reggeli fényben, ahogy a kávézó előtt fél kezét a mellkasa elé téve cigizett. Haja kiengedve terült el a hátán, raszta tincsei össze-vissza tekeredtek. Fehér, nyári ruháján apró festékpöttyök éktelenkedtek, míg a felette levő két pulóver gyűrött volt, és kávéfoltos. Josh kilépett a kávézó ajtaján, és rágyújtott.

-                     Már most utálom ezt a napot.

-                     Nem vagy vele egyedül – intett neki Sam oda sem nézve.

-                     Valahogy ez a két selyemfiú nem hiányzott nekünk ide.

-                     Hát nem. De Josh, megbeszéltük, nem lesz több balhé. Ha a főnök kirúg, mehetsz kukásnak.

-                     Nem vagyok hülye – morogta, miközben kifújta a füstöt.

-                     Jó reggelt – lépett ekkor hozzájuk Harry, fejére húzott kapucnija alól Samre pillantva.

-                     Jó volt – dobta el a cigijét Josh, majd megfordulva beindult a kávézóba – Jössz? – pillantott Sam felé, aki erre csak biccentett, elhajította a cigijét, majd elindult Josh után.

Ekkor minden felgyorsult. Sam arca előtt egy pillanatra elsötétült a világ, majd minden színes pacák egyvelege lett. Bántották a szemét az erős fények, de csak addig, amíg meg nem látott egy fekete kört, ami felé egyre húzta valami. Mikor végül elért oda, megkönnyebbülés öntötte el. És már nem érzett semmit.

- Basszus! – ordított fel Harry, és ezzel egy időben az éppen összeeső Sam felé kapta a kezét, és a derekát megragadva magának támasztotta – Mi az isten? – nézett döbbenten a nyugodtan álló Josh felé.

- Csak elájult – legyintett, majd Harryhez lépett – Add, beviszem az öltözőbe – Harry egy pillanatig pislogás nélkül nézett rá, majd felkapta Samet az ölébe, és Josht kikerülve lábával belökte a kávézó ajtaját. Josh ökölbe szorított kezekkel, szikrázó tekintettel nézett utána, majd nagy levegőt véve ő is bement. Harry bevitte Samet az öltözőbe – nem volt nehéz dolga, Sam szinte pehelykönnyű volt – és letette az apró helységben levő kanapéra. Josh pár pillanattal utána lépett be a szobába.

- Evett már ma? – kérdezte Harry Samet figyelve.

- Nem – vonta meg a vállát Josh, mire Harry határozottan bólintott.

- Megyek, hozok neki valami kaját.

- Felesleges – szólt utána Josh felé sem fordulva – Úgysem eszi meg.

- Hogy érted? – torpant meg Harry.

- Értsd, ahogy akarod – vonta meg a vállát Josh, majd felkapta a kis asztalról a kötényét. Harry egy pillanatig még habozott, majd végül mégis elindult, hogy szerezzen valamit Samnek.

Mikor Sam kinyitotta a szemét, a kis szobában félhomály és csönd honolt. Csak kintről szűrődött be némi alapzaj, de a helységben egyedül volt. A karjaira támaszkodva nehézkesen feltápászkodott, majd kezét a homlokára téve, hunyorogva nézett körül. A feje tompán sajgott, de ezt meg sem érezte, a gyomrából kiinduló éles fájdalom minden mást elnyomott. Sóhajtva próbált meg felállni, de a térde megremegett, és egyetlen pillanat múlva visszaesett a kanapéra. Ekkor csapta meg az orrát a kanapé előtt levő asztal tetején álló zacskóból jövő illat. Arca lesápadt, gyomra forogni kezdett, és érezte, hogy amilyen gyorsan lehet, mosdót kell találnia. Minden erejét összeszedve felpattant, majd a fekete ajtóhoz lépett, amire a ’személyzeti mosdó’ felirat volt ráfirkálva. Benyitott, felhajtotta a wc ülőkét, majd térdre ereszkedett (esett), és előrehajolt. Öklendezni kezdett, de torkából semmi nem jött elő. Köhögött, ujját lenyomva a torkán igyekezett megszabadulni mindenről, de nem volt se

mmi, ami kijöhetett volna. Lehunyta a szemét, vett pár mély lélegzetet, majd remegő lábakkal feltápászkodott. A mosdókagylóhoz lépve hideg vízzel megmosta az arcát, majd újabb mély levegőt vett, és kilépett a mosdóból. Felkapta az egyen kötényét, laza kontyba kötötte a haját, megigazította a csuklószorítóját, majd kilépett a személyzeti öltözőből. Azonnal megérezte a pultnál álló két fiú közötti feszültséget. Nem tudta, mennyi időt volt eszméletlen, de csak remélni tudta, hogy ez idő alatt nem történt semmi balhé. Josh rápillantott, majd visszafordulva az előtte levő vendéghez elvette tőle a pénzt. Harry viszont amint meglátta, elindult felé. Sam elkapta róla a tekintetét, és mielőtt a fiú odaért volna hozzá, elindult a másik irányba, egyenesen Riához, aki az egyik asztalnál ült, és belemélyedt a telefonjába.  Sam erőtlenül vágódott le mellé, majd sóhajtva az asztalra könyökölt.

-                     Na mivan? – kérdezte Ria fel sem nézve, mire Sam csak morgott egyet – Ó, remek. Most már beszélni sem tudsz.

-                     Mi történt? – nézett végül rá Sam összeráncolt szemöldökkel.

-                     Mi történt volna? Elájultál, Harry bevitt az öltözőbe és szerzett neked kaját. Eléggé megijedt az a szerencsétlen.

-                     Örülök neki – biccentett Sam bármiféle érzelem nélkül.

-                     Az az idióta végigrohanta a fél várost, hogy neked kaját szerezzen. Látszik, hogy nem ismer – pillantott fel rá Ria felhúzott szemöldökkel.

-                     Aha – bólintott Sam minden érdeklődés nélkül.

-                     Szóval, még nem mondtad el, honnan is ismeritek egymást?

-                     Nem – állt fel Sam, és visszaindult a pult felé – Tényleg nem.

-                     Menj, pihenj egy kicsit. Leváltalak – lépett Harry felé, mire a fiú arrébb lépett, odaengedve ezzel Samet. Egy pillanatig csendben fürkészte Sam sápadt arcát, és a szeme alatt levő hatalmas karikákat.

-                     Jól vagy? – húzta fel a szemöldökét aggódva.

-                     Persze. Miért ne lennék jól? – kérdezte Sam oda sem fordulva felé, miközben kidobta a kukába az elhasznált kávézaccot.

-                     Mondjuk, mert elájultál? – ráncolta a szemöldökét Harry döbbenten.

-                     Ja – vonta meg a vállát Sam – Megesik.

-                     Hogy érted hogy megesik? – döbbent le Harry totálisan.

-                     Úgy, ahogy. Békén hagynál? Épp dolgozom – pillantott felé jegesen.

-                     Sammy… - kezdett bele Harry, de mikor rájött, mit mondott, elakadt a mondatban. Sam egy pillanatra lefagyott, majd szikrázó tekintettel fordult Harry felé, lecsapva a pultra a kezében levő kávésdobozt.

-                     Ne merészelj még egyszer így hívni – sziszegte halkan, majd lendületből visszafordult, és folytatta a kávékészítést. Harry kinyitotta a száját, majd inkább nem mondott semmit. Egy pillanatra Josh felé nézett, aki felhúzott szemöldökkel, gyilkos tekintettel bámult vissza rá. Visszanézett Samre, aki rá se hederítve csinált egy forrócsokit, majd sóhajtva hátrafordult, és odament Riához.

-                     Na, mi a helyzet? – nézett rá Ria mosolyogva, mikor leült mellé. Harry megrázta a fejét, de nem válaszolt – Jól vagy? – hajolt közelebb hozzá Ria.

-                     Persze – vigyorodott el Harry erőltetetten.

-                     Te Harry… - kezdte el Ria elgondolkozva – Ti mégis honnan ismeritek egymást?

-                     Osztálytársak voltunk – pillantott felé Harry, mire Ria szemöldöke az egekbe szaladt.

-                     Mivan? – nevetett fel hitetlenül, a pult mögött álló Sam felé pillantva.

-                     Mikor elköltözött az anyja halála után. Egy évet egy osztályba járunk.

Ria nem válaszolt, csak Samre pillantott, aki ugyanekkor nézett rá, unottan felhúzta fél szemöldökét, majd visszafordult, és odaadta az előtte álló vevőnek a kávéját.